VII.

Az Angyal lassan leengedte a kezét és megfordult. Quintana és Urivetzky az összekötő ajtóban álltak, és Quintana kezében revolver nézett feléje.

– Jó estét lányok – mondta az Angyal csábosan.

Urivetzky felkiáltott, amikor meglátta arcát.

– Az Angyal!

– Személyesen – vallotta be Simon. – De ne ceremóniázzunk. Bánjanak úgy velem, mint a család régi kedves ismerősével.

Nyelőcsövének bénító szorítása abbamaradván, a négyszögletes ember hátralépett, és gyöngéden tapogatta a nyakát.

– Eltévesztettem az ajtót – magyarázta rekedten. – Ezt nyitottam ki – és ő bent volt. Biztosan hallgatózott. Hogy mennyit hallhatott…

– Igen – mondta Quintana lassan és jelentőségteljesen.

Az Angyal továbbra is nyugodtan állt, míg Pongo visszalépett hozzá és elvette a revolverét. Motozó keze megtalálta a cigarettatárcáját is és elvette, Simon azonban gyöngéden visszahúzta kezéből, rágyújtott egy cigarettára és figyelmes meghajlással ismét odanyújtotta a tárcát.

Öngyújtója után kutatott a mély és meglepett csöndben, ami arra késztette a többit, hogy lassan magukhoz térjenek, és módot találjanak a társalgás megindítására; s az Angyal önuralma olyan rendíthetetlen volt, hogy úgy látszott, nem annyira Quintana revolvere tartja sakkban, mint inkább az udvarias és szinte altruista vágy, hogy a többit ne zavarja meg, és ne kergesse hirtelen elhatározásokba. A lelkében végbemenő dolgok a saját titkai voltak.

S úgy látszott, korai volt őrzőangyalát Henry Ford szervezőképességével felruházni. A rendszer minden bizonnyal megnyilatkozott, de a gépezetben valahol hiba történt. Simon ugyanazt érezte, amit egy Ford műhelyében dolgozó munkás, mikor a futószalagon eléje kerülő alvázra nem a hátsó lámpa szerelődött rá, hanem hirtelen ráhúzták a karosszériát és a törhetetlen üvegből készült ablakokat. Talán tényleg nagy fejlődést jelentett, de előnyei nem váltak rögtön láthatóvá. A tény, hogy Pongo izgalmában a rossz ajtón robogott be, valóban álarcos áldásnak látszott, de az Angyal szerint ebből a helyzetből minden jól nevelt és szerény embernek a lehető leggyorsabb módon távoznia kell. Csak az a kérdés, mi módon lehetne véghezvinni.

A szögletes ember eszmélt föl először.

– Mióta van itt? – kérdezte komoran.

Az Angyal rámosolygott.

– Drága Senor Pongóm…

A szögletes ember kihúzta magát.

– Az én nevem nem Pongo – mondta méltóságosan. – Én a spanyol gárda harmadik ezredének őrnagya, Vicente Guillermo Gabriel Pérez vagyok.

– Arriba Espana – mormolta az Angyal ünnepélyesen. – De nem haragszik, ha tovább is Pongónak hívom, ugye? Nem emlékezhetem egyszerre az összes többi nevére is. És nem az a fontos, mióta vagyok én itt, de hogy mióta van maga.

A meglepetés egy percnyi csöndje, aztán Quintana hideg hangja:

– Lenne szíves ezt megmagyarázni?

Simon könnyed mozdulatot tett a cigarettájával.

– Tudniillik, hacsak nincs valami igen jó alibije, Pongo, akkor kénytelen leszek az állatkert többi tagja közé számítani magát. Ez pedig pénzébe fog kerülni.

Vicente Guillermo Gabriel Pérez szeme kissé hülyén pislogott rá. A másik két embert is ugyanilyen időleges paralízis bénította meg. Nem értették az egészet. De az Angyal atyai kedvessége a tökéletes házigazda szívélyes uralmával tartotta őket össze. Ugyanazzal a természetes bájjal igyekezett megszabadítani őket a gyötrő kérdésektől.

– Körünkben van ugyanis, Ladek Urivetzky bajtárs, Varsóból és néhány más helyről. Ha jól emlékszem, bizonyos körökben egész jó hírű ember. Azt hiszem, utoljára a Continental Bank híres vagy hírhedt ügyében hallottam róla: amikor is ötvenezer fonttal szökött meg, miután letétbe helyezett egy csomag dán államkötvényt. A Scotland Yard összes embere őt kereste akkoriban, és keresnék még talán ma is, ha közben meg nem tudták volna, hogy Oviedóban elintézték. De úgy látszik, nem is olyan hulla. Mert ím itt van Londonban, és a spanyol forradalmárok megbízottjával – Simon könnyedén meghajolt a szögletes ember irányában –, Vicente Guillermo Pongóval, a spanyol gárda harmadik ezredének őrnagyával új játszmát játszik. Így az az érzésem, hogy Teal főfelügyelőt nagyon érdekelné, miért áll össze ilyen kiváló úriember ezzel a hírhedt bűnözővel.

Újabb feszült csend, mielőtt Quintana kényszeredett nevetéssel megtörné:

– Ha azt hiszi, hogy egy közönséges betörő blöffjével…

– Nem közönséges – ellenkezett Simon szelíden. – Ha bármi másnak is, de ennek még sohasem neveztek. Kérdezze meg Urivetzky bajtársat. De akkor is van még csúnyább bűntett is, mint a betörés.

– Éspedig?

– Gyilkosság!

Perez gonosz érdeklődéssel figyelte.

– Miféle gyilkosság?

– Pongo – mondta az Angyal halkan – lehet, hogy ártatlan kis gyerekarcom van, ami mindenesetre több, mint amivel maga dicsekedhet, de a külső csalóka dolog. Nem tegnap születtem. Jó ideje hallgatózom a szobában, és már ezelőtt is épp eleget gondolkoztam, hogy most úgyszólván mindent tudjak erről a maguk partijáról.

– Miféle partiról?

Az Angyal sóhajtott.

– Na jó, ültessük át az egészet egyszerűbb kifejezésekbe. Sok szép dolgot próbáltak maguk a csodálatos spanyol forradalmuk finanszírozására, de mivel a legtöbb állami dohány Madridban van, így a trükkjeik nagy részével a penge élén táncoltak. Erre kitalálták, hogy hamisítani is lehet kötvényeket, és azzal fizetni Német- és Olaszországnak a bombáikért, repülőgépeikért, fegyverekért, mérgező gázért és más civilizált találmányokért. Valaki Urivetzky bajtársra gondolt, és így az egészet elintézték maguk között.

Hátradőlt a kandallónak, és tökéletes füstkarikát fújt egy különösen ocsmány kakukkos óra irányába.

– A következő dolog az volt, hogy embereket szerezzenek, akik elhelyezik a hamisítványokat jó pénz ellenében, mert ha magukat rajtacsípik, akkor hitelüknek fuccs. Többek között szert tettek Ingleston bajtársra. Egyik spanyol útján találkoztak vele – jól beszélt spanyolul, és sok barátja akadt a maguk ismerősei között. Ajánlatot tettek neki és ő elfogadta. Sajnos, nem bizonyult olyan cinkosnak, mint gondolták, és mikor tele érezte a zsebét részvényekkel, meghallotta a könnyű pénz hívó szavát. Kezdett kevesebbet visszaadni. Maguk gyanakodtak, és nyomon követték, s a gyanú lassan bizonyossággá érlelődött. Ingleston kijátszotta magukat, és valamit kellett csinálni. Pongo megtette.

Nem volt kétség, hogy magával ragadta hallgatóságát. Úgy itták be minden szavát, hogy más ember habozott volna többet is mondani, de az Angyal tudta, mit csinál.

– Múlt éjjel – folytatta könnyed modorban, – Pongo Inglestonra várt az utcán. Úgy üdvözölte, mint a testvérét, és beinvitálta a lakásába. Míg Ingleston italt töltött, Pongo hátulról ráugrott a kalapácsával. Miután a pasi meghalt, kezdett szétnézni az utolsó csomag részvényért. Itt elhagyta a szerencse, mert akkor már nálam voltak a papírok.

– Ez nagyon érdekes – jegyezte meg Quintana látszólag közönyösen.

– Fogalma sincs róla, milyen érdekes – válaszolt az Angyal komolyan. – Nézzük csak közelebbről a tényeket. Itt van Ladek Urivetzky, a jól ismert hamisító és körözött ember, aki maguknál talált menedékre és testvérekre. Sőt a jelenlevők között van a spanyol forradalmárok őrnagya is, Ingleston gyilkosa. No, fiúk, én elég tág lelkiismerettel rendelkezem, és az egész nem izgat nagyon. Ingleston is olyan fickó lehetett, akit bárki elintézhetett egy szórakozott pillanatában. Nem érzem magam felelősnek egyik irányban sem, és ezért nem tartok prédikációt. De az már kevésbé tetszik, hogy ti itthon érezzétek magatokat, és az én engedélyem nélkül csináljatok ebben a városban ricsajt. London a világ legnagyobb városa, és állítólag rendőreink a díszei – mondta az Angyal büszkén –, hát nem szeretném, ha gondot okoznátok nekik. Ha tovább is szeretnétek mulatni, fizetnetek kell érte.

– Fizetni érte? – ismételte Perez őrnagy, mintha a kifejezés ismeretlen lenne előtte.

Az Angyal bólintott.

– Ha szórakozni akartok, meg kell fizetni a vigalmi adót. Ezt akartam mondani már a beszélgetésünk elején.

Tágra nyílt, sötét szemeik továbbra is kegyetlen rosszakarattal szegeződtek rá, de szinte álluk is leesett a csodálkozástól. Az Angyal trükkje, ahogy a támadást visszavezette saját táborukba, a hihetetlen pimaszság, tétlenségbe fagyasztotta őket.

– És – kérdezte Quintana olyan erőltetett iróniával amiből hiányzott a rendíthetetlen önbizalom meggyőző ereje –, mennyit kellene fizetnünk?

– Körülbelül negyvenezer fontot – felelte az Angyal nyugodtan –, aminek a felét a nemzetközi vöröskereszt fogja kapni… annak maguk igazán adhatnak valamit, és engem illet az összegyűjtésért a másik húszezer. Ha jól hallottam, pontosan ennyi van a széfjükben, és így még a csekkírással sem kell vesződni. Az egész olyan egyszerű.

Quintana ironikus mosolya megkeményedett.

– Egyszerűbb lenne, ha átadnám magát a rendőrségnek.

– Marha! – reccsent meg Urivetzky hangja megtörve saját hosszú hallgatását. – Mit mondana a rendőrségnek?

– Ez az – ismételte az Angyal –, sőt mit mondanék én? Nem, gyerekek, ez nem helyes. Épp ezt akartam bebizonyítani. Talán nem bánnának el magukkal, méltó módon a helyzetük és a többi miatt, de elég csúnya szószba keverednének. És nem maradna semmi a gyönyörű ötletekből. Sőt azt hiszem, odahaza sem fogadnák a forradalmárok olyan tárt karokkal. Valószínűleg háttal állnának a falnak és figyelnék, mint sorakozik fel a kivégzésre kirendelt szakasz… Hát azt hiszem, negyvenezerért még elég olcsón ússzák meg a dolgot.

Perez őrnagy úgy vigyorgott rá, mint egy majom.

– És feltételezem, hogy nem volt alkalma rá, hogy felhasználja az adatait?

Az Angyal zavartalan nyugalommal mosolygott.

– De drága Pongócskám – azt hiszi, hogy idejöttem volna, és erre nem gondolok? Használhatja a tüzérségét, mihelyt akarja, és ilyen távolságból egy kis szerencsével még el is találhat. De nem látná hasznát. Megmondtam néhány barátomnak, hogy ha mostantól számított tíz perc múlva nem érek vissza, akkor telefonáljanak a Scotland Yardra, és mondják meg Teal főfelügyelőnek, hova mentem és miért. Gondolkozhattok gyerekek, míg az agyatok fel nem forr, és az egyetlen kivezető út azért csak negyvenezer fontba fog kerülni!